Nagyon régen nem írtam. Mondjuk ebben nagyban közrejátszott, hogy az egyetlen működő laptop a háztartásban winchester hiba miatt gallyra ment. Szomorú, de igaz.
Így a továbbiakban az internethasználók népes táborához csak a több mint 10 éves, ellenben még patentul működő, de bazilassú asztali számítógépem beüzemelése után csatlakozhattam.
Persze az azóta már nagy egy éves lányom is szimpátiáját fejezte ki a gépmasinával szemben, ami többszöri ki és bekapcsolást, illetve véletlenszerű resetelést von maga után. Még bírja.
Így úgy gondoltam, ma ismét tollat..izé billentyűt ragadok.
Senki sem mondta, hogy ilyen nehéz.
Jön az ősz, hullanak a falevelek, színek, illatok, sötét fellegek.
A lányom egy evés. Csodálatos kis ember. Borzasztóan okos és szuper türelmes. Elképesztő jó fej. Nagyon gyorsan tanul, figyel mindig. Így igyekszem óvatosságra inteni magam, mert én pedig egyre gyakrabban zsörtölök. Már pedig minket les, minden pillanatban, a figyelme sosem lankad. Szóval egy éve..ez alatt az egy év alatt 4 alkalommal voltam tőle távol. 4 darab délutánról beszélünk. 365-4= 361. Az év 361 napján ő van a középpontban. Kezd bedarálni a nemlétező életem kibaszott súlya. Egyrészt mert nyom a felelősség. Ő a gyermekem. Én hoztam, illetve mi hívtuk le erre a világra, az édesapjával. Igyekszem példát mutatni, mind türelemből, figyelmességből, szeretetből. Igyekszem a legjobbat adni neki., Igyekszem minden nap kicsit meghalni érte és értünk. Mert ez nagyon nehezen megy. Néha megszólal egy hang a fejemben, egy újabb átüvöltött, nem evett reggeli után. Vagy amikor harap, rúg és visít az arcomban. Ne érts félre. Megértem őt.
Csak valahol belül én is sírok ilyenkor. A sosem követett álmokért, a feladott pillanatokért, az el nem ért meg nem élt dolgokért.
Nincs segítségünk. Persze, azért a rokonok néha napján ránk nyitják az ajtót. De azért nem kényeztetnek el minket. Sose volt még mással, rajtunk kívül. A lelkem pedig vonyít egy nyugalmas 2 óráért, amikor olvashatok. Vagy rajzolhatok. Vagy csak csinálhatok valamit, amiről álmodozok, de mire odakerülök csak lerogyok a kanapéra, és nyomkodom azt a rohadt telefont, mert se fizikai se lelki energiát nem érzek ezeknek a megvalósítására. Ez miatt gyötör a bűntudat.
Néha morcos vagyok. Nekem is minden jogom megvan ehhez. Néha irigy is vagyok. Aggódok. Ha elkezdeném, abba se hagynám....
Van, hogy gyomorgörccsel kelek fel, a torkomban a gombóc. Az édesapja sokat dolgozik, hogy egy-keresős család lévén még legyen mit ennünk a hónap végén. Éppen elég. Mondjuk ebben a hónapban pont nem volt az. Jó nagy mínuszban vagyunk. Kuporgatunk. Nincs program, sehova nem megyünk. Erdő, rét, patak, hegy, domb ami felüdülés a léleknek, nincs a közelben. A négy fal között rekedtünk. Én a frusztrált, ambivalens érzéseimmel, a bűntudatommal, a kényszerrel, hogy jobban kell csináljam, a valahol rejtőző boldogságommal. Egy cseperedő rózsabimbóval, ketten alkotjuk a biztonsági hálót. Az apja meg én. De én néha úgy érzem, engem is ő tart.
Senki nem mondta, hogy ilyen nehéz.
És mégis a legfontosabb munka.
Mert az ő életének ez lesz a minta. Meg kell mutatnom, hogy szabad boldognak lenni.
Tudunk boldogok lenni. Küzdünk az utolsó erőnkig, az utolsó lélegzetig.
Hármasbanazerő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése