#hármasbanazerőnk

Nagyon régen nem írtam. Mondjuk ebben nagyban közrejátszott, hogy az egyetlen működő laptop a háztartásban winchester hiba miatt gallyra ment. Szomorú, de igaz.

Így a továbbiakban az internethasználók népes táborához csak a több mint 10 éves, ellenben még patentul működő, de bazilassú asztali számítógépem beüzemelése után csatlakozhattam.

Persze az azóta már nagy egy éves lányom is szimpátiáját fejezte ki a gépmasinával szemben, ami többszöri ki és bekapcsolást, illetve véletlenszerű resetelést von maga után. Még bírja. 

Így úgy gondoltam, ma ismét tollat..izé billentyűt ragadok. 

Senki sem mondta, hogy ilyen nehéz. 

Jön az ősz, hullanak a falevelek, színek, illatok, sötét fellegek. 

A lányom egy evés. Csodálatos kis ember. Borzasztóan okos és szuper türelmes. Elképesztő jó fej. Nagyon gyorsan tanul, figyel mindig. Így igyekszem óvatosságra inteni magam, mert én pedig egyre gyakrabban zsörtölök. Már pedig minket les, minden pillanatban, a figyelme sosem lankad. Szóval egy éve..ez alatt az egy év alatt 4 alkalommal voltam tőle távol. 4 darab délutánról beszélünk. 365-4= 361. Az év 361 napján ő van a középpontban. Kezd bedarálni a nemlétező életem kibaszott súlya. Egyrészt mert nyom a felelősség. Ő a gyermekem. Én hoztam, illetve mi hívtuk le erre a világra, az édesapjával. Igyekszem példát mutatni, mind türelemből, figyelmességből, szeretetből. Igyekszem a legjobbat adni neki., Igyekszem minden nap kicsit meghalni érte és értünk. Mert ez nagyon nehezen megy. Néha megszólal egy hang a fejemben, egy újabb átüvöltött, nem evett reggeli után. Vagy amikor harap, rúg és visít az arcomban. Ne érts félre. Megértem őt.

Csak valahol belül én is sírok ilyenkor. A sosem követett álmokért, a feladott pillanatokért, az el nem ért meg nem élt dolgokért. 

Nincs segítségünk. Persze, azért a rokonok néha napján ránk nyitják az ajtót. De azért nem kényeztetnek el minket. Sose volt még mással, rajtunk kívül. A lelkem pedig vonyít egy nyugalmas 2 óráért, amikor olvashatok. Vagy rajzolhatok. Vagy csak csinálhatok valamit, amiről álmodozok, de mire odakerülök csak lerogyok a kanapéra, és nyomkodom azt a rohadt telefont, mert se fizikai se lelki energiát nem érzek ezeknek a megvalósítására. Ez miatt gyötör a bűntudat.

Néha morcos vagyok. Nekem is minden jogom megvan ehhez. Néha irigy is vagyok. Aggódok. Ha elkezdeném, abba se hagynám....

 Van, hogy gyomorgörccsel kelek fel, a torkomban a gombóc. Az édesapja sokat dolgozik, hogy egy-keresős család lévén még legyen mit ennünk a hónap végén. Éppen elég. Mondjuk ebben a hónapban pont nem volt az. Jó nagy mínuszban vagyunk. Kuporgatunk. Nincs program, sehova nem megyünk. Erdő, rét, patak, hegy, domb ami felüdülés a léleknek, nincs a közelben. A négy fal között rekedtünk. Én a frusztrált, ambivalens érzéseimmel, a bűntudatommal, a kényszerrel, hogy jobban kell csináljam, a valahol rejtőző boldogságommal. Egy cseperedő rózsabimbóval, ketten alkotjuk a biztonsági hálót. Az apja meg én. De én néha úgy érzem, engem is ő tart.

Senki nem mondta, hogy ilyen nehéz. 

És mégis a legfontosabb munka.

Mert az ő életének ez lesz a minta. Meg kell mutatnom, hogy szabad boldognak lenni.

Tudunk boldogok lenni. Küzdünk az utolsó erőnkig, az utolsó lélegzetig.

Hármasbanazerő.

Nehezebb, mint gondoltam

Szóval hetek óta először sikerült ismét a laptop elé kuckózni. Sokkal nehezebb ez a blogírás, mint ahogy gondoltam, és hát mindig ezt halasztom utoljára, pedig azért kezdtem el, mert egyrészt, rendszerezi az emlékeinket, másrészt engem is kikapcsol kicsit. De mindig ez az, ami odébb csúszik! Csak gyorsan kiteregetek, Szofi nyűglődik, majd én elringatom, csak még a boltba elszaladok, és a kutyát megsétáltatom, a franc, már vacsora idő, utána gyorsan pelenkázok, és a fene vigyen, tennivalók. Elszaladnak felettünk a napok, és hát szent elhatározásom, hogy nem várhatunk dolgokra! Mindig csak várunk, halogatunk, pedig ezek a hétfők, keddek, meg szerdák, amikből felépül az éltünk. Lassabban is telhetnének a napok, nem is utálom annyira a hétfőket..Bár mostanában nem sok időt töltöttünk itthon, napokig nem is voltunk egymás közelében. Mármint a laptop és én. Mentségemre szóljon, a gyerek is beteg volt, 3 hete pénteken délután néztük, mert feltűnően melegnek tűnt a lakásban uralkodó 32 fokhoz képest is. Volt egy kis hőemelkedése, valóban, de a háziorvos már nem rendelt délután. Egyeztettünk a védőnővel, a fogzásra fogtuk, ha magasabb a hőmérséklet, akkor nurofen kúra. Szombaton már alig evett, cici mondjuk csúszott azért, de délután már láza is volt. Kúpott kapott, de vasárnap hajnalban már nagyon forró volt, se cici, se víz, se kaja, aggódtunk, hogy nem eszik, meleg van, enyhe hasmenése van, kiszáradhat, úgyhogy szépen hurciba raktuk, és elindultunk a kórházba. Útközben szunyókált egy kicsit az apja mellkasán. A gyerekosztályon az ügyeletes doktornő nagyon segítőkész és kedves volt, megvizsgálta Szofit, kiderült, hogy a torka volt a ludas. Ne aggódjunk, mondta, jól néz ki, még aznap kapott gyulladáscsökkentőt, és hamar kiheverte. Minket jobban megviselt az a hétvége, mint őt!

Bújos-fogzós-beteg babám

Az azt követő hét elrohant, elszökött a cicánk, aki azóta se lett meg, a legnagyobb bánatunkra, pedig kis kölyökmacska kora óta velünk élt, most lett volna 2 éves. Reménykedünk, hátha hazajön még...
A hétvégét anyukáméknál töltöttük, akik a bajai halászlé fesztiválra utaztak, mi pedig őriztük a házat. Ragyogó idő volt, sokat voltunk kinn, a Duna parton, sétáltunk, bográcsoztunk, Szofi megnézte a vadkacsákat és a hattyúkat is.

Szofi nézd, hattyúk!

Repülnek a napok! Csütörtökön a gyerekkori barátnőm diplomaosztó ünnepségére mentünk, jogász lett. Apáját nem engedték el a munkahelyről, így ketten vágtunk neki az útnak, igazán ramaty időben! Szofi kifogástalanul viselkedett, kendőben utazott rajtam, vonattal egy fél órát Pestre, aztán metróztunk, egy fél óra volt a műsor, majd egy órás autóút következett, ami egy vendéglőhöz vezetett. Egy hangos nyekkenet se volt, csendben nézelődött rajtam, integetett, néha tapsolt. Aztán két napot töltöttünk a nagypapánál, és végre hazaértünk. Igazán hiányzott apa a képletből. Mert együtt a legjobb. Most a kanapén ülünk, Sanya ágyneműt bont, hogy függönyt varrhassak, Szofi a fekvőhintában szunyókál, én meg végre a billentyűket püfölhettem. 

elkezdem..

Elkezdtem. Már napok óta a fejemben, folyamatosan mondom fel, a blognak. Úgyhogy belevágok..

Szofi mellettem játszik egy madzaggal. Én pedig a youtube csatornán nézem a Szirmai G-féle AFK-s légió videókat.

 Azon kattog az agyam, hogy tudnék egy kis plusz jövedelemre szert tenni, hogy idén azért egy nyaralás vagy kisebb kiruccanás beleférjen, ugyanis a nagyszüleimnél töltöttünk másfél napot, és feltöltött az utazás, a felfedezés, a kihívás.  

Ezen a hétvégén voltunk meglátogatni a nagyszüleimet Kaposváron, az 50. házassági évforduló alkalmából. Elég messze lakunk egymástól, és így, hogy nincs autónk, vegyes érzelmekkel készültem az útra. Pénteken este indultunk, fél óra vonatozás után már Pestre is értünk. A babánk gond nélkül végig nézelődte az utat, majd egy 25 perces metróút után a Népligetnél várakoztunk, ahonnan telekocsival utaztunk tovább, egészen Kaposvárig. A gyermekünk szuper-türelmes volt, nem vitás, bár így is a két órás autózásból egy órát töltöttem szórakoztatással, illetve alkalmanként pedig, a gyerekülés fölé hajolva, a cicim belógatásával tereltem el az épp elkámpicsorodni készülő, egyszem gyöngyöm figyelmét. Elég jó sikerrel. Pirospont. A cél előtt 20 perccel, a fáradtságtól mégiscsak bealudt, és így én is tudtam egy pár szót váltani a sofőr fiúval és apájával. Sikeresen célba értünk, vacsorát követően kidőlt a a kiscsaládunk. Másnap a reggeli rutint követően (ébredés, ébresztés, pella, cici, reggeli, kávé-kávé kombó) elsétáltunk, ittunk egy kávét kettecskén, romiban, amíg a babánk a hurciban, rajtam töltötte a jól megérdemelt, délelőtti szunyókáját. Aztán elmentünk sétálni a Berzsenyi parkban, ami körülbelül 3 perc sétára volt a mamáék lakásától. A park szépen gondozott, tiszta, és sétálgatásra kifejezetten alkalmas, akit érdekel, mindenképpen arra vegye az irányt, hiszen ennek a parknak történelme van, faóriásokkal kápráztatja el az arra kíváncsiakat, és ráadásul rátaláltunk egy szuper játszótérre. A gyerekünk még annyira nem élvezte, de én annál inkább. A felébredt Szofi a hurciból kukucskált, én meg végigtapogattam mindent! Tiszta, lekerített játszótér, mosdóval, padokkal, csappal és kukákkal felszerelve, a falovacskától a homokozóig minden van, és minden korosztályra! Az ülni tudó babától a tizenéves eleven lurkókig mindenki talál magának elfoglaltságot. Szóval, ha az úti cél Kaposvár, ejtsétek útba ha megtehetitek, minden korosztálynak jó program lehet. A családi rendezvény békében lezajlott, ettünk, ittunk, babáztunk. Az estét pedig játékkal, sétával, pancsolással töltöttük. Vasárnap hazaindultunk, Szofinak nagy pacsi jár! 9 hónapos baba létére remekül viselte, igazán strapabíró kiscsaj, büszke vagyok rá. Persze azért mi is nagyon igyekeztünk. Hazaérve látom csak, milyen jól is esett kimozdulni, új helyen lenni kicsit.

Ma itthon pakolásztam, Szofi játszott. Jó az idő, jó lenne menni. De azért maradni is jó. Velük.